|
BEVEZETÉS amelyből megtudjuk, hogy mit is fogunk olvasni az elkövetkezendő percekben, órákban
Mindig is léteztek különböző műhelyek, ahol hasonló érdeklődésű filmesek egyfajta érdek- és munkaközösséget alkotva közösen valósították meg elképzeléseiket, és léteztek egyéni alkotók is, akik nem csapódtak egyetlen társulathoz sem. A „független” szó ezen kívül kifejezni kívánja azt is, hogy ezen alkotók általában állami támogatás nélkül, önerőből dolgoznak, valamint hogy témaválasztásukat nem befolyásolja semmilyen politikai vagy művészi cenzúra. Utóbbi állítás megállja a helyét, előbbi éppen változóban van, e sorok írásakor ugyanis már egyáltalán nem ritka Magyarországon, hogy egyes műhelyek rendszeresen kapnak állami támogatást filmterveik megvalósítására. Az említett közösségek, illetve egyéni alkotók anyagi lehetőségeik által korlátozva rendszerint rövid filmetűdöket, kisjátékfilmeket, kísérleti filmeket készítenek, ritka az egész estés független játékfilm. Még ritkább, hogy ezen alkotások szélesebb közönség elé, netán mozi-, tévé- vagy videoforgalmazásba kerüljenek, így az érdeklődők általában különböző független filmszemléken tekinthetik meg a kész filmeket. Szélesebb közönség a 28. Budapesti Független Film és Video Szemlén találkozhatott először a Cruel World Team nevű, dunaújvárosi alkotóközösség munkáival 1996-ban. A csapat két amatőrfilmet mutatott be ezen a fesztiválon, egy 20 perces és egy 66 perces horrort. A jelenlévők kicsit mosolyogtak, kicsit felháborodtak, kicsit szörnyülködtek, merthogy mi ez itt, kérem? Honnan veszi a bátorságot ez a pár dunaújvárosi fiatal, hogy független filmszemlére vigyen két ilyen gusztustalan filmet, amelyek ráadásul bővelkednek technikai és egyéb gyengékben is? Mindenesetre a zsüri különdíjjal jutalmazta a hosszabb produkciót. Múlt az idő. A filmtársulat 1999-ben a Magyar Filmszemlére is eljuttatta egy későbbi hasonló alkotását, rövidesen pedig a videotékák polcain is feltűnt egyik-másik filmjük. A videotékába, moziba járó filmbarátok, illetve a szakma pedig megszokta, hogy ez a pár vidéki srác rendszeresen jelentkezik újabb és újabb no-budget (költségvetés nélküli) produkciókkal. 2000-ben a Magyar Mozgókép Közalapítvány is támogatásra érdemesnek találta aktuális filmtervüket, hozzá kell tenni, hogy ez már nem horror, hanem vígjáték volt. Később egy újságíró „az underground közönségfilm műfaját kitaláló és divatba hozó” titulussal illette a társulatot. A kezdetek óta eltelt tíz év. Mint a filmtársulat egyik alapítója és a filmek rendezője, szeretném most önöknek átnyújtani ezt, a Cruel World Team történetét elmesélő szerény irományt. Szórakoztató olvasmánynak szántam, de bizonyára szolgál majd tanulságokkal is azoknak, akik mostanában indultak el a független filmezés rögös ösvényén. Három évvel ezelőtt már elkövettem egy hasonló munkát Nincs mentség címmel, akkoriban úgy gondoltam, hogy lezárult a csapat története. Aztán a sors úgy hozta, hogy született még egy játékfilm, meg persze történtek más érdekes dolgok is. Azonban azoknak is szeretnék némi újdonsággal szolgálni, akik már olvasták a korábbi könyvet. Számos dolgot ugyanis megváltoztattam időközben. Az előző szöveg kissé személyesre sikeredett, nem ritkán érzelmi szempontból kiindulva közelítettem meg az évek történéseit, bemutattam a csapat tagjai között kialakult konfliktusokat, és talán túlzott hangsúlyt fektettem saját magánéletem részletezésére is. Most ezt elkerültem, inkább "szakmai" dolgokról szóltam, illetve a tények elmesélésére törekedtem inkább, mintsem azok hátterének elemzésébe. Persze azért nem kerülhettem el, hogy néhol ismét személyes vizekre evezzek. Fontos még, hogy számos újságcikket, kritikát közlök e műben, érzékeltetve, hogy miképpen látták mások alkotásainkat, tevékenységünket, mind a szakma, mind a közönség részéről. Jó szórakozást kívánok mindazoknak, akik kézbe vették, Internetről letöltötték, vagy más módon, de hozzájutottak e munkához, és időt szánnak rá, hogy elolvassák. Remélem, megkapják azt, amit adni szándékoztam.
Bernáth Zsolt
2004 augusztus 23. ELSŐ FEJEZET amelyben fejest ugrunk a nyolcvanas évekbe, megtudjuk, hogyan nem lehet papírtekercsből egész estés játékfilmet készíteni, ezzel szemben egy pince már kiválóan alkalmas mozinak, meg még másról is lesz szó
A mozgóképpel való első találkozásom akkor lehetett, amikor az iskolában a karbantartó bácsi befűzte a hatalmas tekercs filmet a könyvtári vetítőbe, és az osztály megtekintette a János vitéz c. rajzfilmet. Jó volt a film, persze, színes meg minden. De engem sokkal inkább lenyűgözött a pörgő-surrogó filmszalag, a meleg, tűzillatú levegő, ami a gépből áradt, és a varázs, ahogy az állóképek életre keltek a vásznon. Olyannyira, hogy kikönyörögtem anyuéktól, vegyenek nekem egy vetítőgépet. Akkoriban ez nem volt nagy ügy. A video-korszak csak később jött, a super 8-as vetítők és filmek fénykorukat élték, majdnem minden játékboltban lehetett kapni a természetesen orosz márkájú vetítőket, és rajzfilmeket is (No, megállj csak!) minden mennyiségben. Különösen szerencsém volt, hiszen beszerezhettem francia kiadású Tom és Jerry filmeket is, lévén anyu ekkor egy bizományi áruházban dolgozott, ami lelőhelye volt az efféle boltokban nem kapható filmeknek. Vetítettem, megtanultam a mozgókép alaptulajdonságait, közben pedig a végsőkig rajongtam a Csillagok háborújáért. Először képregény formában, majd könyv alakban, végül filmen is megismerhettem a híres történetet a szőke kalandvágyó Luke Skywalkerről és annak elveszett, majd megkerült, ámde gonosz apjáról, Darth Vaderről. Benne volt minden, ami érdekelhetett, a fantasztikum, hősiesség és a titokzatos Erő, amelyet mindenki birtokolhat, amely összetartja és teremti a világot. Mit lehet mondani erről az érzésről, ami át meg átjárta azt a sok millió gyereket abban az időszakban, amikor a mozik nem játszottak nap mint nap amerikai sikerfilmeket, nem voltak videotékák, és egy-egy ilyen kaliberű film a hőseivel együtt évekre elkísért? Aki érezte, tudja, aki nem az - bízvást állíthatom - kihagyott valami jót az életéből. Első filmalkotási kísérletem is e kultusz köré épült. Tíz éves lehettem, talán kicsit több, amikor meglepetést készítettem elő nagynéném eljegyzésére. Szerettem volna ott bemutatni a Birodalom visszavág c. filmet, persze az én verziómat, ami tulajdonképpen a film rajzfilmváltozata lett volna - egy lemezjátszó tányérja körül sebesen forgó papírtekercs formájában. Láthattunk ilyet sokat vidámparkokban, meg talán Edison is kísérletezett ilyesmivel. Két dolgon bukott el a mutatvány. Az egyik, hogy nem tudtam, a mozgókép-illúziót nem a sebesen futó filmszalag teremti meg önmagában, hanem az, hogy egyszerre csak egy kép kerül a néző szeme elé, ámde gyorsan, a filmkocka-váltást pedig eltakarják a fény elől. A másik, hogy képtelen voltam megrajzolni a fázisokat, lévén a második kockánál beleuntam a műveletbe. A lelkesedés azonban nem csökkent. Egy "csináldmagad" típusú kézikönyvben felfedeztem a rajzfilmkészítés mozzanatainak leírását, és úgy éreztem, eljött az én időm. Mi sem könnyebb, gondoltam, megrajzoljuk a háttereket, majd kivágjuk a figurákat, aztán kockáról kockára lefényképezzük a képeket, és már kész is van. Felvevőgépet tudtunk volna szerezni anyu munkahelyéről kölcsön, a téma pedig adott volt: a közkedvenc Mozaik képregénysorozat egyik epizódja, amely önmagában is kerek, élvezhető témát dolgozott fel. A projekt beindult, két osztálytársammal elkezdtük megrajzolni a háttereket, mivel csupán másolni kellett a képregényt, nem is volt nagy ügy. Jó pár hátteret megcsináltunk, aztán rám maradt a figurák elkészítése, ámde erre már nem került sor, beleuntam. Később rádöbbentem, hogy csalódás lett volna a kész produkció, ugyanis nagyon kicsiben rajzoltuk meg a képeket, így homályosak lettek volna a felvételek. Amikor Steven Spielberg valahol Amerikában leforgatta az E.T. a földönkívüli c. filmet, nem sejthette, hogy ez a film fogja majd húsz évig tartani a mozibevételi rekordot. Az én szemszögemből persze ez mindegy volt, bár nyolcszor néztem meg a filmet moziban. Először, mind sokan, sírtam, mint a záporeső, majd egyre erősödött bennem a vágy, amit eddig nem fogalmaztam meg, nevezetesen, hogy filmrendező akarok lenni. Ez ügyben kiolvastam pár könyvet, és tájékozódtam is. A cél ott lebegett: érettségi, majd irány a Filmművészeti Főiskola. Nem is volt ezzel baj, de még korai volt a pályaválasztás. 1985-öt írtunk, jött a nyár, és vele a semmittevés. Felötlött bennünk, hogy csináljunk nyilvános mozit a ház pincéjében. Mármint a szomszéd házban, panelépület lévén nemigen szándékoztuk önnön szomszédainkat provokálni. Mint kiderült, más lakók sem díjazták a lépcsőházi zsongást, de azért összejött a dolog. Egy emelettel felettünk lakott ős-haverom, Szentkúti Tomi, felnéztem hozzá, s javasoltam, hogy csináljuk meg a mozit. Így is lett. Kifestettük a pincét, a romokat összepofoztuk, így a vetítő pont elfért a kicsiny lomkamra hátsó részében, egy szekrény tetején, ahol a "technikai stáb" is helyet kapott. A nézőtér ülőgarnitúrái pár lyukas fotelból, és egy nyikorgó ágyból álltak, plusz néhány kidobott szék, de kb. harminc ember kényelmesen elfért. Mellesleg mit számított mindez a fekete-fehér tévék, és Sokol rádiók korában! Színes mozgókép, "nyugati" rajzfilmek, mi kellett más? De mert üzlet az üzlet, belépőt is szedtünk, otthon rajzoltuk a "hamisításvédelemmel" ellátott belépőket. Kereken két forintba került a jegy. Mi már akkor tudtuk, amit a multiplexek csak később fedeztek fel, hogy a mozizás elképzelhetetlen táplálkozás nélkül, ezért büfét csináltunk: üdítőt és kekszet árultunk beszerzési áron. A propagandában nagy segítségünkre volt nagymamám, aki szórólapokat gépelt, melyeket mindenfelé kiragasztottunk a városrészben. Mini mozi, ez volt a filmszínház neve. Körülbelül öt, meglepően sikeres előadást értünk meg, aztán az egyik lakó határozott nyomására kénytelenek voltunk beszüntetni működésünket. Utáltuk is rendesen a bácsit. Következő tavaszon megpróbáltunk még egy "búcsúelőadást" tartani, rengetegen gyűltek össze, de az említett öregúr miatt meghiúsult a dolog. No de addigra már más, új dolgokat kezdtünk el művelni. Nyár végén történt, hogy besétáltam az Ofotértba, és megláttam a polcon "rendkívüli ajánlat" címszó alatt egy Rusz márkájú filmfelvevőt ötszáz forintért. Még az akkori árakhoz képest is nagyon olcsó volt, de azért nem annyira, hogy ne kelljen kikérnem szüleim beleegyezését a tranzakcióhoz. Ami inkább gondolkodóba ejtett, hogy a mindössze két és fél perces filmkazetta kettőszázötven forintba került, plusz nyolcvan forint előhívási díj. No de sebaj. A készülék megvásárlásra került, izzítottam Szentkúti Tomit a szomszédból, és büszkén nyakunkba vettük a várost a kamerával. Abban az évben indult a Dunaújvárosi Televízió, szájtátva leskelődtünk a hátsó ablakon, hogy mit művelnek a profik azokon a gombokkal teli ketyeréken. Csináltunk aztán egy ötperces filmet a városról, meg két "reklámfilmet", amelyekben féltve őrzött Jedi figuráimat mutattuk be. Persze nem telt bele sok idő, jött az ötlet, hogy forgassunk saját történetet. Addigi film- és olvasmányélményeimet összevetve kézenfekvő volt a sztori: idegen érkezik a világűrből (Tomi), és a nála lévő zseblámpaszerű szerkentyűvel mindenféle csodákat művel, tárgyakat tüntet el, ilyesmi. Kisvártatva elhányja a cuccot, egy gyanútlan srác (jómagam) megtalálja, és ő is tapasztalja a műszer csodaerejét. Közben üzenet érkezik: a látogatónak vissza kell térnie az övéihez, ámde ugyebár nincs meg a szerkezet. Így vagy úgy, a végére a konfliktus megoldódik, sőt a végén a lény vissza is tér, és a földi létet választja. Mindez így elmesélve sokkal izgalmasabb, mint valójában, mindenesetre háromszor öt percben elég elfogadhatóan sikerült elmesélni. Különös történet volt az opusz címe, a második rész a Baljós fordulat, a harmadik A lény visszatér címet viselte. Azért bontottuk három részre, mert ugyebár a Csillagok háborúja is három epizódból állt... Felfedeztük a stoptrükk lehetőségeit, és azt is, hogy eme eljárás igazán fix kamerával, állványról filmezve hatásos. Beszereztünk hát egy állványt, és gyakorlatilag a teljes filmet erre e trükkre építettük rá. Nagy örömünkre meglehetősen látványos lett a produkció. Megtanultunk közben egy jó csomó dolgot. Hogy léteznek különböző plánok, hogy milyen fáradtságos az animáció, hogy nem szabad nappal szemben filmezni, és vigyázni kell viszont, hogy a stáb árnyéka ne látszódjon a képen, stb. Az elkészült mű a családi és baráti körben be lett mutatva természetesen, és mindenki odavolt. Ekkortájt jegyezte meg Tomi tesója: - Egyikőtök biztosan filmrendező lesz. - Bólintottam a megjegyzésre, hiszen a régi terv még mindig élt, és a nyolcadik osztályt kezdtem meg akkortájt. Csináltunk még egy pár rövidfilmet, kísérleteztünk a visszafelé mozgatással is, merthogy állandóan furdalt a kíváncsiság: hogy a csudában repült bele a fénykard magától Luke Skywalker kezébe a Jedi visszatérben. Mi is demonstráltuk a dolgot egy kesztyűvel, és az "erő velünk volt". Az akkoriban bemutatott Hóbortos népség c. film ihletésére csináltunk egy kandi-kamerás átverést is, ez volt a "betonra ragasztott húszforintos esete a járókelőkkel" témájú filmecske. Aztán szétváltak útjaink Tomival, először de nem véglegesen, és nem is utoljára. Jómagam gimibe mentem, ő pedig élte a saját életét, nyakig a házibulikban és a diszkókban. Én később csatlakoztam eme tevékenységhez. Egyelőre még igencsak lekötött a tanulás, pontosabban annak imitálása, hogy megálljam a helyem a suliban. Amiben hamar elvesztettem minden lelkesedésemet. Hamar láttam, hogy valamit nagyon elszúrtam a választás terén. Közeledett az év vége és én frankón bukásra álltam oroszból és franciából. Azelőtt még a hasonló sem fordult elő velem, így meglehetősen a szívemre vettem a dogot. Nem a javítás lett a célom, hanem hogy el innen, de gyorsan. Így esett, hogy májusban búcsút mondtam a sulinak, és fellélegeztem. Négy hónap szünet, és egy fantasztikus nyár várt rám 1988-ban. Mit érdekelt akkor a filmezés!? Dobolni tanultam, és bele voltam bolondulva... mindazokba a dolgokba, amikbe egy tizenötéves srác bele szokott bolondulni. Tomival együtt dolgoztunk a Vidám Parkban, és csak hülyeségeken járt az eszünk. Érettségi, filmes főiskola! Gyerekkori ábrándok voltak csupán, olyan sulit igyekeztem választani, ahol nincsen orosz meg francia nyelv, így egy kereskedelmi szakmunkásképzőben kötöttem ki. Műszaki eladónak tanultam három évig, de ha rajtam múlott volna, harminc évig is elücsörögtem volna az iskolapadban, a társaság, az osztály minden pénzt megért ugyanis. Meglehetősen riadtan vettem hát tudomásul a bizonyítvány kézhezvétele után, hogy bizony dolgoznom kell, meg ilyesmi. Ezúttal is szerencsém volt: szeptembertől már az Excalibur videotékában szolgáltam ki a kölcsönzőket. Ott is ragadtam közel hat évre, közben Pestre jártam dobolni tanulni, és szilárdan hittem abban, hogy egyszer én is híres rockdobos leszek, és ugyanúgy járnak majd hozzám a fiatal srácok tanulni, mint ahogy én jártam fel Pestre Donászy Tibihez minden héten. Egyetlenegy nyár, ama bizonyos 92-es hozta el a zenészkorszakot, két zenész barátommal odakint nyomultunk a garázssoron, és egész júliusban a Metallica akkoriban aktuális számait gyakoroltuk. Egyszerűen borzasztó jók voltunk. Mindaddig, amíg végleg tönkre nem ment az erősítő, gitárosunknak pénzhiány miatt el kellett adnia a hangszerét, a másik srác pedig bevonult katonának. Így betornyoztam kisszobámba a dobszerkót. Két évvel később váltam meg tőle véglegesen, amikor pénzre volt szükségem, hogy megláthassam a Pink Floydot élőben, Olaszországban. De ekkor már létezett a Cruel World Team. Most kanyarodjunk vissza ismét jó pár évet. A filmezéshez irodalmi alapokra volt szükség, ezeket meg kellett teremteni. Most nézzük, hogy hogyan. MÁSODIK FEJEZET amelyben feltűnik Király István, ahogyan az balfék kalóz-narrátor fordította egyszer az amcsi horrorkirály nevét, megtudjuk, hogyan lehet novellákat írni éjszakás műszakban, és egyéb irodalmi dolgokról is szó lesz
Bár a klasszikusok nincsenek a kisujjamban, azért volt pár meghatározó olvasmányélményem gyerekkoromban. Az első olyan szépirodalmi mű, amely évekre magával ragadott, és éppen ezért legalább ötször kiolvastam, Dallos Sándor A nap szerelmese és Aranyecset c. regényei voltak. Nem kifejezetten gyermekeknek szánt olvasmányok, azt hiszem. Valamiért azonban nem tudtam szabadulni a hatásuk alól. Persze döntő többségben nem ilyesfajta könyveket olvastam, könyvespolcomon inkább nekem szóló művek tornyosultak. Töviről hegyire átrágtam magam a hozzáférhető ifjúsági köteteken, a Delfin-könyvek sorozattól Adrian Mole titkos naplóján át az Egri csillagokig. A Robinsonig. Nem volt ez csodálatos teljesítmény, hiszen a nyolcvanas években még merőben más szelek fújtak, mint manapság. Nem volt olyan régen, de pár ifjabb olvasónak talán mégis nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol nem voltak videotékák, két tévécsatorna létezett mindössze, hétfőnként pedig egy sem, a mozik orosz, francia, olasz és magyar filmeket vetítettek, sőt még az Internet és a számítógépes játékok sem születtek meg. Viszont a könyvek fillérekbe kerültek, és aki történetekre, izgalomra vágyott, az bizony olvasott. Akár képregényeket is, mert hiszen ki ne emlékezne a legendás Pif és Herkules sorozatra, a Kockásra, az Asterix vagy a Mozaik c. füzetekre? Tinikorom első számú írói Rejtő Jenő, Jules Verne és Nemere István voltak. Rejtő, mert imádtam a humorát, és barátaimmal együtt át-átvettük nyelvi leleményeit. Verne, mert valódi emberi értékeket mutattak fel hősei, és művei letehetetlenek voltak még a jókora földrajzi tudásanyaggal együtt is. Nemere István, mert akkoriban ő képviselt minden olyan műfajt, amelyek érdekelhettek egy tinédzsert, és amelyeket nem képviselt a Magyar Írószövetség egyetlen tagja sem. Nemere írt számos sci-fit, kalandregényt, akció-krimit, és az első volt, aki papírra mert vetni pár kérdést, illetve tényt a parapszichológia tárgykörében, amiért azonnal máglyára küldte a kritika és író kollégái egyaránt. Viszont olvasói imádták, és ő volt az első magyar író, akinek a munkássága köré még életében könyvklub szerveződött. A rendszerváltáskor aztán Nemere némileg háttérbe szorult, pozícióját amerikai szerzők hódították el, és évekig nem is hallottam róla. Mostanság ha elmegyek egy könyvdiszkontba, kilószámra láthatom egy bizonyos Melissa Moretti nevű írónő regényeit, más hasonló kaliberű kötet társaságában. Meghökkentem, amikor megtudtam, hogy a művek mögött bizony Nemere István bújik meg, aki soha nem hagyta abba az írást, csupán kissé alkalmazkodott a jelen piaci igényekhez. Ha felmegyek a szerző honlapjára, és megtekintem bibliográfiáját, szintén van okom elszörnyedni, merthogy gyerekkorom legendája immáron közelít négyszázadik könyve befejezéséhez, ami valljuk meg, nem kevés. A nekem való könnyű műveken kívül aztán továbbra is a kezembe akadt olykor pár komolyabb regény is, az Isten tudja, hogy mi vonzott bennük. Ilyen volt Cervantes Don Quijote-ja, valamint Hawtorne A Skarlát betű c. rémregénye is. Egyik sem kifejezetten az én korosztályomnak íródott. De a borzongás akkor is vonzott már, és ezen kötetek megfeleltek ennek az igénynek. Hamar felfedeztem Conan Doyle Sherlock Holmes történeteit is, és ekkor már csak egy lépés választott el Edgar Allan Poe-tól. Az olvasmányokra válaszul jött a késztetés, hogy tollat kéne fognom a kezembe, dédelgettem is a tervet magamban jó ideig, aztán nyolcadikos koromban belefogtam első regényembe. Rögtön első nekifutásra száz oldalt firkáltam tele. A sztorinak jellemző címet adtam: Sherlock Holmes nevében. Benne volt ebben kedvenc meséim hatása, egy időutazás történet kerekedett ki sok humorral. Nemsokára megteremtettem egy Holmes-szerű magánnyomozót, akit Larry Lewisnak hívtak, és további két regényemnek lett a hőse. Gimis koromban aztán elkapott a fertőzés, megismertem egy Stephen King nevű úriember Holtsáv majd Ragyogás, később Christine c. regényeit. Egy évig íródó művem, A gonosz jele, noha minden addigi jellemzőmet magán viselte, már jócskán King papa hatása alatt készült. A középsuli harmadik osztályában ragadtam tollat, hogy megírjam első igazi horrornovellámat. Kezembe került egy horrormagazin, a csekély számot megért Pokoli Rémület, és abban egy novellapályázat. Nosza küldtem két novellát Rettegés és Betörés címmel. Válasz nem jött, és kisvártatva a lap is megszűnt. Ekkor aztán beütött a krach, nem tudtam mit írni, és három évig nem is vettem tollat a kezembe. Kingnek végleg rabjává váltam, imádtam minden sorát, ültem a videotékában és faltam a műfaj filmjeit, jöttek sorban: Omen sorozat, Alien és társaik. Ekkortájt évekre lekötött az éppen virágkorát élő magyar ezoterikus irodalom, lelkesen lapozgattam az Édesvíz Kiadó könyveit és hasonlókat, minden érdekelt, ami egy kicsit is misztikus, mágikus volt. 1994-et írtak, egyszer csak besétált a boltba egy Juhász Pál nevű úriember, ő is egyike volt a számtalan kölcsönzőnek, akik rendszeresen vittek filmet. Mivel Pali főleg sci-fiket, horrorokat kölcsönzött, volt közös témánk. Órákat töltöttünk el azzal, hogy a különböző borzongató filmeket elemezgettük. A törzsközönségben előfordult még egy-két horroros fazon, egy Miokovics Csaba nevű srác, és Túri Laci is, aki fanatikus volt, őt minden érdekelte ami mozgókép volt, és magyarul beszélt. Szóval videózgattunk lelkesen. Akkortájt ha fellapoztunk egy hirdetési újságot, holtbiztos, hogy találtunk olyan hirdetéseket, mint "filmgyűjteményem eladom, válaszborítékért listát küldök..." Nos, ezeknek a hirdetőknek valójában eszük ágában sem volt megválni kedvenc filmjeiktől, mindössze egy kis mellékes keresetre szerettek volna szert tenni azáltal, hogy némi készpénz fejében másoknak is átmásolták, elküldték filmjeiket. Ezt hivatalosan videokalózkodásnak hívták, és büntetendő cselekmény volt. Persze ezt is lehetett több szinten űzni. Volt, aki egész megyéket ellátott a másolt kazettákkal, a legújabb mozifilmek vászonról lekoppintott változataival, de volt, aki csak saját szórakozására másolgatott, cserélgetett filmeket, és csak annyit óhajtott keresni, amennyit hobbijára költött. Mi is ez utóbbi csoporthoz tartoztunk Palival, hirdettünk, vagy válaszoltunk hirdetésekre, és hamarosan számos levelezőtársra tettünk szert, akikkel csereberéltünk. Nekem is volt pár kuncsaftom, akiknek rendszeresen küldtem a legújabb mozifilmeket, meg olyan is, akitől én kaptam különböző nehezen beszerezhető horrorokat. Az egyik ilyesfajta srác Wostry Feri volt, akit már kora gyerekkorában megfertőzött a borzongatás műfaja, és lexikális tudása is jelentős volt a témában. Mindez odáig fajult, hogy később létrehozott egy internetes oldalt Sokk Magazin néven. Nagyon komolyan vettük a műfajt egyébként. Pali előképzettsége nagyobb volt a témában, merthogy korábban tagja volt a jobblétre szenderül Galaktika Baráti Kör könyvklubnak, megvolt neki az összes Galaktika Magazin, és könyvgyűjteménye sem nélkülözte a „kötelező olvasmányokat”, gondolok itt Edgar Allan Poe, Ray Bradbury, H. G. Wells, Ambrose Bierce vagy akár Clive Barker műveire, nem beszélve a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat tucatnyi értékes kötetéről. Filmek terén is tekintélyes gyűjteményt halmoztunk fel pár hónap alatt. Gyakorlatilag begyűjtöttük Lucio Fulci, Carpenter, Barker, Brian DePalma, Hitchcock, Dario Argento, Cronenberg és egyéb kedvenceink teljes életművét, megfejelve számos ritkaságnak számító európai horrorfilmmel, egyebekkel. A gyűjtés mániává fajult, és hamarosan hegynyi videokazetta porosodott polcainkon. Lelkesen narráltattuk az idegen nyelvű filmeket, nemegyszer mi magunk adtuk hangunkat az egyes alkotásoknak. És persze hamar kitaláltuk, hogy ne csak nézzük, olvassuk a műfaj darabjait. Juhász Pali egyszer egy beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy ő bizony írogatott ám hajdanán. Meglepődtem, és lelkesen közöltem, hogy én is. Nosza, újabb közös vonás, merthogy volt már pár. Ha mást ne mondjak, Led Zeppelin és Pink Floyd-mánia, meg aztán Sherlock Holmes és Stephen King rajongás, dehogy még írói véna is? Palinak volt egy regénye, amit csak úgy emlegetett, hogy a "liftes sztori". Ahogy elmondta, leadta évekkel azelőtt egy újságírónak, azóta nyoma veszett. Mai napig nincs meg az eredeti kézirat. No de mi is történt ezután? Nyugtalankodni kezdtünk. Nehogy már ne mutassuk meg egymásnak, hogy mire vagyunk képesek! Pali egy nap hozott egy novellát. - Az éjjel írtam - közölte. Elolvastam, majd elfogott a sárga irigység. Nosza, másnapra én is írtam egyet. Ő válaszul egy újabbat alkotott, mire én is rákontráztam. Pár hét alatt - miközben minden nap felolvasásokat tartottunk - elkövettünk húsz hosszabb-rövidebb irományt. Elfért köztük mese, horror, egyéb műfajok is. A kötetet már korábban említett nagymamám legépelte, sőt a még ráadásként írt tizenöt novella is az ő keze nyomán vált olvashatóvá. Jókora kötet lett belőle, a Splatter címet kapta, és büszkén lobogtattuk. A cím egyébként egy horrorlexikon címe volt, amelynek jelentése körülbelül vérbentocsogó. Ennyire nem volt egyébként súlyos a helyzet, ami a tartalmat illeti. Én azon a nyáron számoltam le első alkalommal munkahelyemről, igyekeztem segélyből és videokalózkodásból megélni, mialatt teljes erőbedobással írónak készültem. Úgy éreztem, végre megvan a cél, ehhez értek, ezt szeretem csinálni, mi akadálya lehet hát a sikernek? Naiv voltam? Igen, és huszonegy éves. Elkezdtük a nyomulást. Kiszúrtunk egy szimpatikus kiadót, és postáztuk a kéziratot. Feszült hetek teltek el, amíg az irodalmi szerkesztő átrágta magát rajta, és nyilatkozni tudott. Telefon, és... - Végigizgultam - mondta. Feszült csönd. - És? - érdeklődtünk. - Most mi a teendő? - Be kell ajánlanom a kiadó vezetőjének kiadatásra - közölte a hölgy. - Ő hozza meg a végső döntést. Mindenesetre jöjjenek fel Pestre, és személyesen megbeszéljük a részleteket. Aznap este pezsgőt bontottunk. Hihetetlen dolog történt. Már az első kiadó ráharapott az irományra, nemhiába, jók vagyunk! Előttünk a világhír. Összekaptuk magunkat, és irány a főváros. Magas, tekintélyes épület, üvegfalak, modern lift. Ide járunk majd, mint ismert írók, mondtuk. Mint Paul Sheldon a Tortúrában. Mi leszünk a magyar Stephen King. A kezdet valóban biztató volt. A hölgy vég nélkül rázogatta kezünket, leültünk, és személyesen is elmondta, amit hallani akartunk, hogy ő maga maximálisan támogatja könyv megjelenését, hozzáfűzte bizalmasan, hogy a főszerkesztő totálisan megbízik a véleményében, és ő már nem is olvassa a műveket, csak rá hagyatkozik. Összegezve: szinte biztosra vehetjük, hogy még abban az évben - augusztust írtunk akkor - piacra kerül a mű. Választottunk magunknak frankó álnevet, semmi más dolgunk nem volt, mint kéthetente telefonálni, hogy mi van. Erőnk fogyott, a bíztatások egyre gyengébbek lettek, míg végül év végén közölte a hölgy, hogy nem férünk bele a költségvetésbe. Talán jövőre. Tett egy megjegyzést, miszerint próbáljunk regényt írni. Rajtunk nem múlott, lévén már mindketten javában önálló sztorin dolgoztunk. Pali újraírta elveszett liftes sztoriját, én pedig felhasználva huszonötféle, korábban félbehagyott írásaimat igyekeztem egy történetté formálni. A munka haladt. Majdnem egyszerre kezdtük el, és egy nap híján egyszerre fejeztük be. Öt hónap termése két, egyenként bő kétszáz oldalas regény lett. Palié a Nyugalom tengere, enyém a Visszhang. Szigorú kritikusként elolvastuk egymásét, és odavoltunk a gyönyörűségtől. Félénken hívtuk újra "kiadónkat", hogy jövő évet mondtak, és hát január van. Lelkendezés a vonal túlsó végéről: minden oké, a cég közben kettévált, nőttek a lehetőségek, vigyük csak a könyveket. Örömmel felkerekedtünk, és most már - ugye - három kézirattal bekopogtunk újfent ama toronyház kapuján. Újabb ováció és lelkesedés az irodalmi szerkesztő részéről, pislákoló remények a miénkről. A következő volt a terv: mivel a kiadónál már négy elsőkönyves író művei gyűltek össze - minket is beleértve - horror-thriller műfajban, ezért felmerült az ötlet, hogy egy könyvsorozat jelenjen meg, amibe mi is beleférünk természetesen mind a novellákkal, mind a regényekkel. Kiadatott a szokásos ukáz: telefonáljunk kéthetente. Ismét teltek a hetek, hónapok. Borítótervet csináltunk, fantáziacímet adtunk a sorozatnak, logót terveztünk és várakoztunk. Újabb regényt kezdtünk, gondolva a jövőre. Szintén egyszerre kezdtük, és egyszerre hagytuk félbe... Jött a nyár és a szabadságolások. A kiadó közölte, hogy szeptember elején telefonáljunk, addig semmi sem történik. Július-augusztus, némi kudarcélmény (erről majd később), és jött az ősz. Nagy lélegzet, telefon..., és a barátságos kiadófőnök közölte, hogy nem meri megkockáztatni a könyvsorozatot, így a végleges válasz: nem. Lemondóan legyintettünk, jómagam még jót is derültem a szituáción. Aztán fáradtan próbálkoztunk még egy-két kiadóval, de hamarosan látnunk kellett a szomorú tényeket, miszerint nincs olyan kiadó, amely pénzt fektetne bele egy ismeretlen szerző felfuttatásába a horror-thriller műfajban. A kudarc teljesen elvette kedvünket az írástól, és mindamellett, hogy csupán a magunk szórakoztatására és lelkesedésből vágtunk bele az egészbe, a folyamatos hitegetés teljesen kifárasztott, és kedvünket szegte. Viszont azóta sem írtunk közösen semmit, leszámítva két kigörcsölt novellát a Zsaru Magazin pályázatára, ahol nem díjazták munkánkat. Én három év kihagyással aztán ismét tollat ragadtam. Elkövettem jó pár újabb novellát, pár kisregényt, egy-két rockzenével kapcsolatos irományt, számos verset, egyebeket. Kiadókhoz is elküldtem néha a műveket, hiába. Pali is írt később valamit, azonban ezekről nem tudok sokat. Egyszóval: híres írók nem lettünk. Viszont újfajta lelkesedésből adódóan filmezni kezdtünk, és ez évekre lekötötte minden energiánkat. HARMADIK FEJEZET amelyben megtudjuk, hogyan készült a Fenyő Normandiából című első rövidfilm, miképpen néz ki egy téli erdő Húsvétkor, hogyan találkozott egy nénike a temetőben a barátságos zombival, meg ilyenek
Szóval, írásainkról folyt a szó, és egyszer csak felvetettük az ötletet, miszerint mi lenne, ha a "nagyokhoz" hasonlóan filmet csinálnánk saját írásainkból. Néma csend, majd harsány röhögés, aztán újra néma csend. Egymásra meredtünk. Tényleg, mi lenne? Bátorkodtam megjegyezni, hogy nem áll tőlem távol a dolog, majd számba vettük lehetőségeinket. Mi kell a filmezéshez, ugyebár? Sztori, ezek adottak, csak át kell lapozni novelláink kéziratát. Szereplők, legyintettünk, majd csak találunk a baráti körből. Videokamera, no ez fogósabb volt, tekintve, hogy egyikőnk sem rendelkezett ilyesmivel. Ekkor jött az úgymond isteni közbeavatkozás, eszembe jutott, hogy őshaverom, Szentkúti Tomi nemrég váltotta ki a vállalkozóit, és esküvőket filmez saját VHS kamerájával. Vele akkoriban borzasztóan ritkán találkoztam, merthogy Pesten dolgozott, reggel ment, este jött, ekképp totál kimaradt a buliból. Egy pillanatra sem merült fel, hogy netán nem vállalja a dolgot, így ez a kérdés is megoldottnak lett nyilvánítva. További probléma: a megfilmesítendő sztorik kiválasztása a harmincvalahány novellából. A kör eléggé leszűkült, így a következő történetek maradtak: Fenyő Normandiából, Betörés, Transzplantáció, Fogyókúra és Mézédes történet. Rövidfilmben gondolkodtunk, és úgy véltük, hogy érdemes lenne a körülbelül húsz percesre tervezett sztorikat összekötni, keretbe foglalni, és végül kijönne egy mintegy másfél órás film, egyfajta Creepshow vagy Mesék a kriptából. Lelkesedésünk toronymagasra lángolt, és kisvártatva megkezdtük az előkészületi munkálatokat. A feladatok nemigen lettek még kiosztva, tekintve, hogy fogalmunk sem volt, ki mihez ért egyáltalán, vagy mihez érez késztetést. Az persze nem lehetett kétséges, hogy a filmet én illetve Juhász Pali fogja rendezni, Juhász Zsolti pedig mint szervező vesz részt a munkában. Megkerestem Szentkúti Tomit, vázoltam neki, hogy ismét filmet kéne csinálni, ez ügyben rá, mint operatőrre számítunk, a kamerájára meg, mint technikai háttérre. - Végre! - közölte, és ezzel el is volt intézve a dolog. Folyt a szereplők keresése. Természetesen ekkor már világossá vált, hogy, hogy az első filmre vitt történet a Fenyő Normandiából c. Pali által kreált sztori lesz. E meghökkentő mese Amerikában játszódik, egy isten háta mögötti kisvárosban, télen. Szolid család, apa, anya, gyerek készül karácsonyozni. Váratlanul betoppan hozzájuk a Sing Sing börtönből frissiben szabadult rokonuk, nevezetesen Henry, a feleség öccse. A nagydarab, meglehetősen faragatlan modorú fickó úgy hiányzik a családfőnek, mint púp a hátára, de hát ugye kénytelen elviselni, sőt magával viszi az erdőbe, ahová - a hagyományoknak megfelelően - elindulnak karácsonyi fenyőért. A férj - lévén normandiai származású - ragaszkodik a normandiai fához, míg a kellemetlen vendég ezüstfenyőt szeretne. Kisebb szóváltás kerekedik a szituból, aztán magukra hagyjuk őket, és visszatérünk a házba, ahol is az asszony levelet fogalmaz éppen. Közben hallja, hogy a fiúk megérkeztek, és odafönt tevékenykednek. Bizonyára a fát díszítik, gondolja. Tálcát vesz elő, poharakat, italt tesz rá, és elindul felfelé. Felérve megdöbbenten látja, hogy férjeura lóg a mennyezeten felakasztva, véres homlokkal, karácsonyfának feldíszítve - holtan. Ennyi a történet, de még csak novellaváltozatban, ami voltaképpen az asszony által fogalmazott levél volt, ő mesélte a sztorit. Forgatókönyvvé kellett gyúrni, párbeszédet fogalmazni, stb. Mind a ketten megpróbálkoztunk vele, végül Pali verzióját választottuk, én pedig megírtam a technikai forgatókönyvet, és legépeltem a művet. Persze mindezt meg kellett tervezni, cselekményvázlatot készíteni, így 1994 szilvesztere ráment a munkára. Este tíztől éjfélig a konyhában ültünk és dolgoztunk, miközben feleség, barátnő és a család a szobában nézték a műsort. De kész lett. A szereplők vándorlása, illetve, hogy a forgatás napjáig változnak a színészek, mostanra már velejárója munkánknak, nem volt ez másképpen a Fenyőnél sem. Noha az egész történetben mindössze négy szereplő tűnt fel, voltaképpen összesen hat embert mozgósítottunk. A rosszfiú szerepére már kiszemeltük Ivsits Tibit. Nagydarab külsejéhez nem illő módon meglehetősen meghatottan vette tudomásul szerepét. A zsörtölődő apának egy Laci nevű srác tűnt alkalmasnak, őt Pali ismerte közelebbről. Nagy kedvvel indult neki, aztán kiesett a játékból. Az anyát megformáló hölgy - Érsek Erika - az egyik taxinál dolgozott, mint diszpécser, ő Juhász Zsolti ismeretségébe tartozott, és röpke egy óra alatt sikerült befűzni. Ennyi idő kellett, míg komolyan vett bennünket, és rájött arra, hogy tényleg filmet akarunk csinálni. A két gyerek - ekkor még kettő volt - szintén megvolt, a szülőkkel való egyeztetés után - miután meggyőztük őket, hogy nem pornót akarunk forgatni -, hamar elvállalták a közreműködést. Helyszín kellett, mégpedig egy olyan családi ház, ahol látványos, szép nagy lépcső vezet fel az emeletre. Probléma volt a javából, hiszen valamennyien panelban élünk a mai napig, ahol a nagy és tágas fogalmak eleve ismeretlenek. Nosza, elevenítsük fel rokoni kapcsolatainkat, a nevelőapám testvére fiainak unokatestvérének szüleinek háza pont megfelelt a célra, felhívtuk hát Olga nénit, és emígyen szóltunk: - Kéne egy ház! - Vegyél magadnak - közölte a közeli rokon, és miután így üdvözöltük egymást, rátértünk a lényegre. Olga néni vonogatta a vállát, de megengedte, hogy alkalmasint felforgassuk lakását. Minden akadály elhárult, kitűztük a forgatási napot: 1995 január 8. reggel 8 óra. Mindenki lefixálta, oké. Hetedikén este ülünk Juhász Zsoltival a főszereplő büféjében, várjuk a tulajt, hogy egyeztessük vele a másnapi forgatás helyszínét, semmi. Leszáll az este, a tulaj sehol. Faggatjuk az alkalmazottat, mit tud, kiderül: semmit. Se lakáscím, se telefon, de különben sincs otthon, stb. Este tíz, zár a büfé, reggel forgatás, nincs főszereplő. Pánik indul, a "hagyjuk a fenébe" reakció helyett nagy kérdés: ki a francot keressünk helyette? Egyetlen személy jöhetett számításba, Miokovics Csaba, akit mindnyájan ismertünk, és megosztottuk vele horrorfilmek iránti rajongásunkat. Tudott róla, hogy filmezni készülünk, nagyra értékelte próbálkozásunkat, és fenntartotta ígéretét, hogy ha kell, szívesen jön segíteni. Hozzá csöngettünk fel, hogy "bocs de izé, itt a forgatókönyv, reggel nyolckor találkozunk, helló". Némileg megnyugodva tértünk haza. Másnap lázas készülődés, Olga néni házát megszálltuk, és két teljes szinten folyt a munka. Persze a tervezett anyag felét sem forgattuk le, viszont olajozottan dolgoztunk. Tomi operatőrködött, félszavakból is megértettük egymást, és jó is volt, hogy annyi szünet után végre ismét együtt voltunk. Pali felügyelte a sürgés-forgást, szemlátomást élvezte a forgatást, de hát ki nem? Délután holtfáradtan hazamentem, és megilletődötten bejelentettem: - Ma filmet rendeztem. Mindazonáltal, hogy a "muszter" megtekintése után vált nyilvánvalóvá, hogy az akasztási jelenet nem hiteles, Csaba nem meggyőzően lóg, merthogy a valóságban széken állt, ugyebár. De hát a házba nem mehetünk vissza még egyszer zsongani, jó jó, akkor megcsináljuk a Paliéknál, végül is a szoba belseje nem látszik korábban a filmen, tehát akárhol lóghat, stb. Napok múlva összejöttünk Paliéknál, és kiterveltük, hogy milyen módon akasszuk fel Csabit. Valami tizenakárhányméter kötelet használtunk fel, a dereka köré is volt tekerve, a talpa alatt is húzódott, végül az egész fel a mennyezetből kiálló kampóra. Próba: Csaba függ, kopognak, vendég be, és kis híján infarktust kap a nagyszoba sarkában lógó, karácsonyfának díszített, tanácstalanul vigyorgó ember láttán. Csak filmezünk, magyarázzuk. Az illető rábólint, ő maga is horroros. Aztán folytatás következett, a felvétel sikeres lett, ám még a felénél sem jártunk. Hátravolt még az erdőjelenet és egy belső is, nem is beszélve a film nyitóképeiről, ahol is Henry érkezik valami brutális nyugati autóval. A brutális nyugati autó egy volt osztálytársamé volt, ő készséggel jött forgatni, neki mindegy volt, hogy mit csinálunk, lényeg, hogy buli van. A forgatások viszont piszkosul lelassultak, az a tél olyan enyhén jött, hogy rövid ujjú pólóban jártunk, hóesés fel sem merült. Mindössze két hétig fagyott, volt is hó dögivel, ámde Ivsits Tibi ez idő alatt otthon fetrengett tüdőgyulladással. Várakoztunk. A kis ízelítőt megkaptuk a filmezés hátulütőiből. Az erdőjelenet a harmadik nekifutásra sikeredett, először teljesen rossz lett, másodszor meg eleredt az eső. Ránk virradt a Húsvét vasárnap, mit tehettünk mást, kimentünk forgatni az erdőbe. Enyhe idő volt, hó egy szem se értelemszerűen, így belevittük a dialógusba, hogy "ez ám a karácsony, sehol egy deka hó...". Kész röhej volt. Mindez mellé zöldellő fák és furcsa szagok, a stáb nagy része ugyanis éppen húsvéti vendégségből érkezett bőséges tojásfogyasztás után... No, de sikerült! Hátravolt még egy házbéli jelenet, két gyerek sehol, sebaj, rutinosak voltunk már az ilyesmiben, villámgyorsan beszerveztem unokatesómat, Zolikát, aki jókat kacarászott a forgatáson, tetszett neki a "nagyember" Ivsits Tibi stílusa. Utómunka várt ránk. A feladat rám hárult, ami vágásból és megfelelő zenék kiválasztásából állt. Akkoriban pont Tibor hatására fedeztem fel a Savatage együttest, és aktuális albumukon volt egy többtételes dal, a Chance illetve párja a Visions. Előbbi annyira illett a film csúcsjelenetéhez, hogy tollat ragadtam, és másodpercről másodpercre levázoltam a szám szerkezetét. A forgatáson már időre lett felvéve az egész, vágásnál pedig a zenére illesztettük rá a képet, mint egy videoklipben. Az eredmény tökéletes lett, mintha direkt erre a képsorra írta volna a zenekar a dalt. Az utómunkához nem állt rendelkezésemre semmilyen vágógépre emlékeztető eszköz, így két Panasonic videóval munkálkodtam, felváltva használva az audio dub, illetve insert funkciót. Élmény volt másodpercről másodpercre "pauzálgatni", de talán ekkor kezdtem megtanulni azt, hogy mi is az a vágás. Aztán egyszer csak készen lett. Néhol a zene elnyomja a párbeszéd hangjait, olykor rossz a folyamatosság, de mégis: az első filmünk elkészült! Nekem tetszett, büszke voltam rá, Tibor fanyalgott, Pali rejtélyesen mosolygott, többen pedig elgondolkodtak. Persze megadtuk a módját, borítót csináltatunk neki, a kazikra nyomtatott matricát raktunk, és büszkén mutogattuk a terméket. Szűk baráti körben osztogattuk csak szét, de mint kiderült, sokkal több emberhez jutott el, mint sejtettük. Újságíróknak nem küldtük el a művet, nem is jutott eszünkbe, hogy hírt kellene adni magunkról. Viszont egy kazit postáztam kedves barátomnak, egy bizonyos Vavyan Fable néven író hölgynek, aki a következő levélben fejtette ki véleményét a filmről:
(...) Szóval a film. Engedelmeddel hitvesem is megtekintette, ő a kameraman szemével. Voltak a moziban remek vágások és durva hibák is, miként kell. Az én kertész szemem felől nézvést rejtélynek rémlett, mit kószálnak a hősök egy lombhullató erdőben fenyőre, pláne normandiaira vadászván!? Az írószememmel nézvést be kell vallanom intelligenciám a vége felé cserben hagyott. Na, szégyen a bevallás, de hasznos: nem fogtam fel a poént! Más bajom nem is volt, de ez elég. Én vagyok a hülye! (...) Filmezgess, Zsolt, írogass! Így kezdődik. Én a hatvanadik tonna papírnál tartottam, midőn kezdett olvashatóvá válni, amit lekarmoltam. Már ugye élvezetileg. Könnyen lehet, hogy neked hamarabb összejön. Mert még ez sem volt ám az igazi, de azt se mondhatnám, hogy kár volt fáradni vele. Nem volt kár. Remélem, nem dőlsz kardodba, és a fényképemet se köpdösöd le soraim olvastán. A mozival még ne indulj az Oscarért, de ne hagyd (hagyjátok) abba. (...) Normandiai fenyő pedig nem létezik. Ennek alig lehet érdekessége a filmre vitt opusz szempontjából, csupán érdekességképpen tudatom Veled. Van egy fenyőfaj, amely az Abies normanniana névre hallgat, az ő magyar neve (kapaszkodj!): kaukázusi jegenyefenyő. Lassan nő, gyönyörű, nagyon szeretem. Ha megtudom, hogy kivágod karácsonyfának, megfojtalak! Margaret karácsonyfája viszont tök jó volt! (...)
Csókol: Fable Anyó
Vérszemet kaptunk, és úgy gondoltuk, hogy most már mindenre képesek vagyunk. Könyvkiadás terén éppen pangott a dolog, így újabb energiákat fektettünk a mozgóképbe, és elhatároztuk, hogy megcsináljuk az első egész estés filmünket. Miokovics Csaba ekkoriban közölte, hogy nem kíván többet szerepelni - ezt az ígéretét két év után szegte meg -, ámde szívesen foglalkozna maszkkészítéssel. Ha már itt tartunk, portrék következnek: Miokovics Csaba: civilben kőműves, egyébként speciális effektek és maszkok fanatikus gyártója. Az elmúlt években eljutott odáig, hogy profi anyagokkal dolgozik, profi minőségben, szerintem bőven megállná a helyét bárhol a világon. Aki nem hiszi, bizonyosodjon meg róla. Juhász Pál: immáron húsz háromműszakozik, örökös álmodozó, a baj, hogy olykor hiányzik a megvalósításhoz szükséges erő. Egyébként hangulatember, alapvetően jóindulatú, a valóságot általában nem észleli maga körül, álomvilágban él. Talán a valóság túl rémisztő számára. Nagyon jól rajzol és ír, ám pont ezekkel nem hajlandó foglalkozni. Juhász Zsolt: Pali öccse, aki sokszor más tollával ékeskedik, ez csak azért van, mert még nem találta meg igazi önmagát és érdeklődését. Hasznos ember, ha akar, és kitűnő munkatárs, ha akar. Általában lusta, és nem akar, a kudarcok annyira megviselik, hogy hajlamos feladni mindent, ha elsőre nem sikerül. Szóval 1995-öt írtunk, és zombifilmet szerettünk volna forgatni. Komoly munkához komoly előkészületek kellenek ugyebár, így egy nap felkerekedtünk, és elbuszoztunk Nagyvenyimre, a temetőbe. Csaba szerzett valahonnan egy régi öltönyt, nagypapa-korabeli fehér inget, és egy bobo-shopban vett gumiálarccal a fején megpróbált hiteles élőhalottat alakítani. A szitu érdekes volt. Temető, fényes nappal, tíz méterre öreg nénike közeleg piros kannával a kezében, oldalt egy fejfa mögül Csabi tántorog ki zombiként inogva. Mi eközben Palival kétrét görnyedve visítoztunk a röhögéstől. NEGYEDIK FEJEZET amelyben megtudjuk, hogyan nem készült el sohasem a Harangzúgás című film, vagyis egy kis ízelítő abból, hogyan ne csináljunk amatőrfilmet
A történet valami olyasmi volt, hogy ifjonc társaság érkezik az erdőbe hétvégi táborozásra, köztük van egy fura srác is, aki médiumi képességekkel rendelkezik. Namármost egyszer csak titokzatos csuklyás alakok tűnnek fel, pánik indul, rohangálás, mészárlás, ilyesmi. Kisvártatva befut a felmentő sereg, tucatnyi élőhalott formájában, ők az este folyamán megtartott szeánsz hatására keltek ki sírjukból, és egy föld alatti csatornarendszeren át jutottak el a tett színhelyére. Kiderül aztán, hogy a zombik nem mások, mint a médium srác valamikor legyilkolt bátyja és annak haverjai. A ködös múltban szintén feltűnt csuklyások, feltehetően nem evilági lények gyilkolták meg őket. Így vagy úgy, de ahogyan a dolgokat elképzeltük, nem is nézett volna ki rosszul a dolog, más kérdés, hogy kicsit elszámítottuk magunkat. Úgy terveztük, hogy mivel az egész film az erdőben és környékén játszódik, leköltözünk a helyszínre három napra, és ezalatt az idő alatt, az éjszakákat is beleértve megcsináljuk a filmet. Nem sokkal a Fenyő után kezdtük el szervezni a dolgot, jó pár szereplőre volt ugye szükség, és nyakunkba vettük a várost. Össze is szedtünk vagy húsz fiatalt, akik láttak fantáziát a dologban, bár úgy istenigazából senki se vette komolyan a dolgot, de mit veszíthetünk alapon leokézták a forgatást. Jó előre lefixáltuk azt a bizonyos három napot, ha jól emlékszem, augusztus 19-e volt az első. Előző nap még mindenkit felkerestünk, és szájukba rágtuk, hogy reggel nyolckor találkozunk, ott leszünk kocsival. Példátlan technikai apparáttal nyomultunk: feltornyoztunk három kamerát, kétszáz méter hosszabbítót, Pali felesége megvarrta a hét csuklyát, levittünk egy tévét monitornak, egy helyi áruháztól kölcsönöztünk kirakati bábukat, meg minden. Szóval nagy beruházás volt. Akkoriban (is) éppen munkanélküli voltam, utolsó fillérjeimet öltem bele a buliba, mire a kazettákat, kaját, piát, szúnyogriasztót, meg minden szükséges dolgot megvettem. No de kárpótol majd a jól végzett munka öröme, gondoltam. Felvirradt a nagy nap. Az idő frankó, semmi jel arra nézve, hogy bármi is elronthatná a dolgot. Reggel nyolckor irány Feri haverom, aki a fuvarozást vállalta. Juhász Zsoltit otthagytuk, hogy a megbeszélt terv szerint szedje össze a szereplőket, mi pedig leautóztunk a Duna partra, hogy előkészítsük a helyszínt. Útközben még felszedtük az akkor Pestről érkező Wostry Ferit, aki hevesen érdeklődött tevékenységünk iránt, ráadásul műfajkedvelő is volt. Helyszín, pakolás. Megérkezés, autó leáll, defekt. Ez már gondolkodóba ejtett. Valami nagyon ellene szól az egész cirkusznak, véltem, de most már csináljuk végig. A közeli Vasműből kaptunk áramot, bekötözgettük a kétszáz méter hosszabbítót, és felállítottuk a sátrat. Szukufújkálás, majd békés várakozás. Nemsokára türelmetlenkedni kezdtünk, lévén, hogy tíz óráig mindenkinek be kellett volna futnia, hogy elkezdhessük a stábgyűlést, ám mindeddig csak Pali, Csabi, Wostry Feri és jómagam vakaróztunk mélán az erdőtisztáson. Egy idő után autóba vágódtunk, és immáron a lecserélt kerékkel felrobogtunk a városba, hogy mi a franc van. Irány, ahonnan kezdtük, Feri, a sofőr lakása. Juhász Zsolti a ház előtt topog tanácstalanul, Feri nincs itthon, mondja, amúgy meg gőze nincs, hogy mit kéne csinálni. Wostry Feri megértően bólogatott, én síkideg voltam, és barátságos üvöltözés után úgy láttuk jónak, ha felkeressük a szereplőket otthonukban. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tucatnyi résztvevőből mindössze kettő-három van jelen, a többi valamerre bóklászik, ki a városon kívül, ki talán még országon kívül is. Még reménykedtünk, hogy délutánra talán lekergeti őket a lelkiismeret. Két lány le is jött öt órára, egyikőjük boroskannával felszerelkezve. - Mi ez? - érdeklődtem. - Életforma - közli ő. Ennyiben maradtunk. Körbenéztem a stábon, unatkozó, vihorászó fiatalok használták el éppen az általam vett Szukut, és mire nekem is kellett volna egy csepp sem maradt. Ordítani kezdtem, lévén, hogy beremegtem a dühtől. - Na most vagy dühös - szólt Wostry Feri filmrendező szemmel. Igaza volt. Válságstábgyűlés a kocsiban. A résztvevők: Feri, én és Szabó Ricsi barátom, aki nem volt bent a filmes brancsban, de józan ítélőképességére nyugodtan mertem hagyatkozni. A kérdés: mi a francot csináljunk? - Ez egy nagy rakás szar - közölte Ricsi megfontoltan, ekkorra már szívből utálta a vidáman piknikező társulatot. Nem volt egyedül. A fenti megállapítással valamennyien egyetértettünk, így kiszálltam a kocsiból, és megköszörültem a torkomat. Kíváncsi tekintetek és várakozó szempárok. Ezt követően elmondtam, hogy mivel majdnem este van, és a szereplők fele nincs lent, a lent lévők hozzáállása pedig - egy-két kivétellel - minden, csak nem lelkes, ezért szerintem csomagoljunk, és fejezzük be a szarakodást. Meglepő módon a tömeg aktivizálódott, és támadások kereszttüzébe kerültem, miszerint ne dobáljam a negatív hullámokat, nincs még semmi se veszve, meg minden. Meghoztam a döntést, és közöltem Juhász Zsoltival, hogy a feltételek ismeretében nem vagyok hajlandó rendezni, ámde szívesen működöm közre operatőrként, illetve vállalt szerepemet is eljátszom, ha kell. Zsolti szeme felcsillant, és rögtön magára vállalta a rendezést. Oké, beálltunk, és kezdetét vette a ... nem is találok megfelelő szót, szóval nekiálltunk hülyét csinálni magunkból. Zsolti rendezgetett, Pali sürgött-forgott, Feri vigyorgott, Csaba pánikolt, én pedig cinikusan álltam a kamera mögött. Szentkúti Tomi ez alkalommal nem jött el, csak a kamerát adta kölcsön, talán ha ott van, máshogy alakult volna az egész... ő már délután összecsomagolt volna. Szóval, zajlott a meló, éjfélre felvettünk kb. két perc hasznosat. Visszanéztük rögtön, ez a két perc is használhatatlannak bizonyult. Sebaj, mondta Zsolti, holnap folytatjuk. Ekkor félénken megjegyezték a szereplők, hogy ők másnap nem érnek rá. Ez volt az est csúcsa, közröhej, minekutána Zsolti nyilatkozott és lefújta a cirkuszt. Szabó Ricsi felszállította a stábot a városba, mi pedig lent maradtunk ketten Ferivel. Minden szanaszét volt, így képtelenség lett volna ott hagyni a cuccot, meg hát Ferinek nem volt hol aludnia. Így sátoroztunk. Az éjszaka önmagában is eseményszámba ment: koromsötét, mindössze egy hatvanas izzó világított, amíg fel nem borítottam a lámpát, eztán zseblámpázás következett. A terep úgy nézett ki, mint tájkép csata után: mindenfelé eldobált szemét, pokrócok, szatyrok, csuklyák, a bábuk darabjai szanaszét és mindehhez egymillió szúnyog. Mit tehettem, felöltöttem egy csuklyát a hozzá való maszkkal együtt, és takarítottam. Közben egyfolytában szitkozódtam, és átkoztam a napot, amikor filmezésre adtam a fejem. Bent a sátorban Feri olvasott valami Richard Laymont horrorkönyvet, nemigen beszélgettünk az este élményeiről, egyszerűen nem volt mit kommentálni. Feri csak annyit mondott, hogy akkor lássa legközelebb Dunaújvárost, amikor a háta közepét. Ezt a fogadalmát egy sokkal sikeresebb alkalommal szegte meg, jó egy év múlva. Szóval, felvirradt. Pali lelkiismeretesen már reggel hétkor megjelent, és segített pakolni. Délre mindenki otthon volt, és legelőször is letöröltem minden egyes képkockát az előző éjszakai felvételekből, látni se bírtam őket. Így esett, hogy mindmáig minden velünk kapcsolatos anyagot féltve őrzök a szekrényben, csupán erről a forgatásról nincs egyetlen árva másodpercem sem. Viszont az emléke meglehetősen sokáig kísértett, és elég tanulságos esemény volt. Mindezekkel egy időben játszották a helyi moziban az Ed Wood életéről készült filmet. Pár szó a művészről: Filmrendező, 1978-ban halt meg, mint teljesen lecsúszott ember. Nagyon sok filmet forgatott életében, rémfilmeket, fantasztikusnak szánt műveket, illetve élete vége felé szex-rémfilmeket is gyártott. Soha nem kapott igazán nagy nyilvánosságot, és sohasem ért el komoly sikereket. Halála után kikiáltották őt minden idők legrosszabb filmrendezőjének, és ettől a titulustól alkotásai kultusszá váltak, gyűjtők kedvencei lettek, és Edward D. Wood világhírre tett szert. Legrosszabb (vagyis legjobb) filmje a Kilences terv az űrből c. csoda. Érdekes egybeesés volt, hogy az életéről szóló film éppen egyidőben volt látható a mozinkban, amikor mi lent szerencsétlenkedtünk a Dunaparton... ÖTÖDIK FEJEZET amelyben megtudjuk, hogyan forgassunk le egy filmet egyetlen éjszaka alatt, valamint azt is, hogy mire jó a Pink Floyd egyébként hallgathatatlan Ummagumma c. lemeze, de a lényeg az, hogy beszámolunk a Betörés c. film készítéséről
Ég veled,
zord világ,
Nem épp pozitív, tudom, de a célnak pont megfelelt, bár jó néhány riporter csak tagolva tudta kimondani. Később sokan csak egyszerűen CWT néven emlegették közösségünket. Nem sokkal a nyári leégés után keresett meg egy lány, aki saját bevallása szerint riporternek jelentkezett egy akkoriban meghirdetett pályázatra a Dunaújvárosi Tv-hez. Úgy gondolta, hogy bemutatkozó riportnak elég érdekesek vagyunk. Aztán a hölgy eltűnt, kerestük, bementünk a tévébe, ott közölték, hogy valóban ismerik a hölgyet, de ők se látták egy ideje. Mindenesetre a szerkesztőket érdekelte a riport, így egy lámpalázas napon sor került az interjúra. Éva, a riporter csípte a Fenyőt, így a beszélgetés alatt ebből vágtak be képeket. Rendkívül bénák és rutintalanok voltunk, Tamás belezavarodott a film sztorijának elmesélésébe, Pali a kérdésre, hogy mivel foglalkozik, szinte elmesélte a vaslemezgyártás műveleteit, én pedig a "tehát" és a "végül is" kifejezésekre építettem mondandómat. De a lényeg kiszűrődött a hebegés habogásból, filmezünk, nincs semmink, csak terveink, és szeretjük a horrorfilmeket. A remek riport a tv Art c. műsorában ment le, és természetesen minden rokon és barát a készülékek elé lett csődítve az ominózus időpontban. Híresek lettünk! Aztán az elkövetkezendő napokban annyit ismételték a műsort, hogy már kezdett unalmassá válni. Az adás alatt már javában benne voltam a Betörés c. kisfilm előmunkálataiban. Rekordot döntöttünk, a Fenyő közel fél évig készült, a Betörést viszont leforgattuk két nap alatt. Hogy miért pont akkor, és miért így, annak persze megvoltak a maga sajátságos okai. A filmötlet már korábban megvolt, ez a sztori is ki lett választva anno a novelláinkból. A történet röviden: fásult betörő cinkosa biztatására utolsó akcióját tervezi. Egy öregasszony lakását kéne kirámolni, a haver még kulcsot is szerez. A bűnöző be is hatol a lakásba, ám mindenféle furcsa dolgokat tapasztal: elered a víz a fürdőszobában, hangokat hall, ráadásul még a zseblámpája is tönkremegy. Végezetül felfedezi az ágyban a lakás tulajdonosát is holtan, az oszló test kisvártatva megmozdul. A srác páni félelmében az időközben becsukódott ajtót sem tudja kinyitni, de végül is kijut a lakásból. Másnap holtfáradtan ébred, csöngetnek, és rövidesen megtudja, hogy csak tréfa volt az egész, a haverja szórakozott. A látványos erdei bukás után meglehetősen le voltam törve. De bizonyítani is akartam. Egy nap előrángattam a Betörés c. novellámat, együltő helyemben megírtam a teljes technikai forgatókönyvet beállításról beállításra, és elkezdtem szervezni a stábot. Átmentem Túri Lacihoz, akit ugye szintén a videotékából ismertem, és megkértem, hogy vállalja el a betörő szerepét. Oké. Ivsits Tibi karaktere adta magát a cinkostárs szerepére, ráállt az újabb akcióra. Két lakás kellett, az egyik, barátnőmék panelja tökéletesen megfelelt, Szabó Ricsi pedig felajánlotta az övét. Felesége nagy noszogatásra belement, hogy ő alakítsa a hullát. Miokovics Csabi örült, hogy végre maszkot készíthet, Tomi pedig odaadta a kamerát, mert nem ért rá, vagy ilyesmi. Egy péntek estére beszerveztem a bandát, és este héttől hajnali háromig összeszorított fogakkal leforgattam az anyagot. Juhász Pali folyamatosan olvasta, hogy melyik beállítás következik, és pedig filmeztem. Laci meglepően jót játszott, pedig fogalma sem volt a sztoriról, ott helyben kapta az instrukciókat pontról pontra. Ricsiék lakása borzasztó kicsi volt, talán még 25 négyzetméter sem, és voltunk nyolcan, úgyhogy miközben Laci zseblámpával lopakodott az "üres szobában", a stáb többi tagja alatta, fölötte, mögötte rejtezett. Tibor szokásos formáját hozta, Ricsi pedig teljesen belelkesült a végére, ő maga rendezte feleségét. Móni maszkja rendkívül gusztustalanra sikeredett, érdekes módon előben volt benne valami olyan rémisztő hatás, ami kamerán nem jött át. Aznap éjjel rémálmaim voltak miatta, de bizonyára a fáradtság is jócskán közrejátszott. A záró jelenet pár percét két nappal később Lacival kettesben gyorsan leforgattuk, úgyhogy megvolt a nyersanyag. A vágás még mindig a kétmagnós módszerrel történt, nyolc órán át görcsöltem vele. A Betörésben jóval több vágás van, mint a Fenyőben, és jóval átgondoltabb a film. A zene maximálisan kiegészítette a képeket, a Pink Floyd Ummagumma c. lemezéről vettem kölcsön az anyagot. Eme album egyfajta kísérleti lemez volt annak idején, nem is zene, inkább technikai bravúr. Teljesen hallgatatlannak tűnt számomra egészen addig, míg nem hallottam a Betörés képei alatt. Oda annyira illett, hogy nem is tudnék mást kitalálni rá. A második rövidfilm elkészült tehát, és elég szélsőséges véleményeket kaptunk. Volt, aki unalmasnak találta, volt aki zseniálisnak, volt aki hátborzongatónak és idegtépőnek. Mindenesetre a gettóhangulat és zene miatt valóban húsz perc katasztrófa volt. A filmezés folyt aztán tovább, rögtön belefogtunk a következő rövidfilmbe, ez lett volna a Transzplantáció. Én visszamentem a videotékába dolgozni, a könyvkiadó ekkor dobta vissza a kéziratunkat először, Szilveszterkor pedig ismét a Paliéknál gyűltünk össze. Mögöttünk volt egy év csupa megkezdett próbálkozással, és kíváncsian fürkésztük a jövőt, vajon hol fogunk tartani egy év múlva? Semmi sem volt kiszámítható, de ami 1996-ban várt ránk, arra még a legmerészebb álmainkban sem mertünk gondolni. HATODIK FEJEZET amelyben megtudjuk, hogyan készült az első magyar független horrorfilm, miképpen reagált rá a média, vagyis a csapat bekerül a véráramba, és még egy díjat is nyer
Év eleje volt, talán február. Még látszottak a hófoltok, gyönyörűen nézett ki a temető az alkonyi fényben. Egy férfi állt komoran az egyik sír mellett, a hant éppoly jelentéktelen volt, mint a többi száz. A férfi mélyen gondolataiba merült, majd a kezében lévő whiskysüveg tartalmát a sírra locsolta. Még várt egy másodpercet, majd ledobta az üveget, és összekulcsolta a kezét. - Bazmeg, valakinek belelátszik az árnyéka! - szólt egy hang. Közröhej jött válaszul, a férfi méltatlankodni kezdett, hogy fázik, meg hogy menjünk már a francba. Az illetőt Holinszky Jánosnak hívták, és a stáb vadonatúj tagja volt még másokkal egyetemben. Zajlottak a Transzplantáció forgatási munkálatai. A forgatókönyv Pali novellája alapján kettőnk szüleménye volt, szintén náluk, a konyhában készült. Alaposan ki kellett bővíteni a sztorit, hiszen az eredeti történet csupán pár oldal elbeszélés volt párbeszédek nélkül. Jeleneteket, dialógusokat, monológokat írtunk tehát, és nyilvánvalóvá vált, hogy minimum kétszer olyan hosszú filmre számíthatunk, mint az előző húszpercesek. A temetőben játszódó jelenettel kezdtük a munkát, ám ide is kétszer kellett kimenni, az első, még téli, havas képek sajnos az állvány hibája miatt teljesen használhatatlanok lettek, a svenkek borzasztó akadozottra sikeredtek. Ismét együtt volt a klasszikus stáb. Tomi kamerázott, ő is igényesedett, erős kritikával néztük akkor már a Fenyő rendezetlen kameramozgásait, bár lámpák használata még mindig nem merült fel. Palival ketten rendeztünk, Csaba pedig a maszkokra koncentrált, amire igen nagy szükség volt. Merőben új szereplőgárdát toboroztunk, ám előbb a történet. Tim egy laboratóriumban dolgozik, ahol kísérletei miatt szemsérülést szenved. Segítséget kérvén felkeresi a barátját Jacket, ki állítólag ismer egy legendás, híres-hírhedt orvost, bizonyos Dr. Cool-t, aki illegális műtéteket hajt végre. Jack megtagadja a segítséget, így Tim egyedül indul útjára. Egy kocsmában töltött este után részegen bandukol haza, mikor is egy csuklyás alak váratlanul leüti. Másnap ébred fel az erdőben, fél szeme bekötve. Hazatámolyog, és megdöbbenten veszi tudomásul, hogy az éjszaka megtörtént a kívánt szemátültetés. Az új szem remekül funkcionál, Tim örömében naplót kezd írni élményeiről. Ám hamarosan furcsa dolgok történnek. Egy videotékában Timnek rémisztő hallucinációi támadnak, otthon sötét rémálmai lesznek, testén pedig furcsa elváltozásokat tapasztal. Elindul, hogy megkeresse a rejtélyes orvost, a fekete csuklyás alakok elkapják az erdőben. Jack, aki barátja megmentésére a helyszínre rohan, már csak a borzasztó végkifejletnek lehet szemtanúja. Timet Túri Laci játszotta. Holinszky Jani, Jack alakítója nem volt új a brancsban, ismerte már korábbról a dolgainkat, a maga unott módján vont vállat, és vállalta a szereplést. A sátáni Dr. Cool nem lehetett akárki, Makovics Csaba - nem tévesztendő össze a maszkos Miokovics Csabival - minden volt csak nem akárki. Két méter tíz centis magasságával, SZTK szemüvegével az isten is filmre teremtette. Őt látásból ismertük, egyszerűen megszólítottuk, és megérdeklődtük, hogy nem akar-e filmezni. Tetszett neki a dolog, de nem igazán hitt benne, hogy pont őbelőle lesz a választott színész. Holott a szerepében tökéletes volt, éppúgy, mint a segédje, Benke Zsolt, közismertebb nevén Tudor. Benke úr szintén szemüveges, noha kb. fél méterrel alacsonyabb Csabánál. Ő volt talán a város legnagyobb fantasy rajongója és sci-fi szakértője, és úgy hiszem a teljes klasszikus és kortárs irodalom is a kisujjában rejtezett. Mindenesetre szinte kötelezőnek éreztük, hogy belevegyük a filmbe, mint egyfajta special guestet (különleges közreműködő). Ő lett Jack kertésze és Dr. Cool cinkostársa egy személyben. Pali felesége, aki ugye a csuklyákat varrta még a bukott Harangzúgáshoz, meglehetősen sokkoló szerepben debütált. Ő alakította Dr. Cool egykori páciensét, aki balesete után a sátáni doki karmai közé kerül. Csaba remek maszkot fabrikált, Hajni pedig Linda Blairt (Ördögűző) megszégyenítő játékával lepett meg minket. A videotékás eladó szerepét magamra vállaltam, a jelenetet munkahelyemen forgattuk le este nyolctól hajnali kettőig. Csaba engem is bekencézett, fél órán át sikáltam magamról a festéket és a ragasztót. Egyébként mindenki feltűnt a filmben. Tomi és Csabi járókelőként, Pali koldust játszott, barátnőm stoppost alakított. Beszerveztük drága riporterünket, Fiók Évát is, ő egy tv-tudósításban tűnik fel, amint Dr. Cool rémtetteit kommentálja. Szóval nagyban folyt a munka. Iszonyú poénok kerekedtek ki a párbeszédes részeknél, se Lacinak, se Janinak halvány fogalma sem volt a szövegről, így a padlóra terített forgatókönyveket fürkészték mélán a dialógusok alatt. Gyűltek a képek, jelenetek, minden forgatás után csináltam otthon egy nyers vágást, szemlélve a jelenetek egymáshoz való viszonyát. Ekkor merült fel, hogy nyújtsuk meg a filmet, írjunk még a végére jeleneteket, és lépjük át a bűvös hatvan perces határt. Így megváltoztattuk a sztori végét, és egy éjszaka tömegesen lehurcolkodtunk a sóderbányába a kavicshegyek közé, hogy felvegyük Tim elhalálozását. Ott volt mindenki, nem messze tőlünk az előző évi forgatás helyszíne kísértett intő jelként, de ekkorra már elfelejtettük a kudarcot, hiszen már majdnem készen voltunk, és egy jó film reményében dolgoztunk. Ekkor lépett a színre Doma Sanyi, akinek a fejére Csabi oly mennyiségű ragasztót, festéket, tapaszt, miegyebet pakolt fel, hogy csoda volt, hogy egyáltalán levegőt kapott. Szegény Sanyi órákon ült megilletődötten a sóderban, és várta türelmesen, hogy rákerüljön a sor. Várhatott is, ugyanis a fáklyák nem akartak meggyulladni, az egész banda, köztük én is ott álltunk csuklyában a hegyen, és támogattuk a szétesni készülő, beöltöztetett kirakati bábut, ami dublőrként hivatott lezuhanni a hegyről. Végre minden ég, jelenet indul, bábu emelkedik, zuhan, tök jól néz ki, csupán Tomi nézelődik a másik irányba a kamerával. - Jé, már vesszük? - szól. Mindenki síkideg, bábu szétesve, a fenébe, ez kimarad. Végén brutalizáció, Laci ocsmányodott arccal a földön fekszik, Dr. Cool közeledik, majd kiszedi Tim szemét. Csaba szerzett valahonnan egy disznószemet, ez hivatott pótolni Laci látószervét. Rendkívül undorító látványt nyújtott. Külön élményt jelentett Sanyi maszkjának leszedése, kis híján a bőre is vele jött. Ez alkalommal csoportkép készült a "nemnormális" társulatról. Cipőnkben kilónyi sóderral szedelőzködtünk haza abban a remek tudatban, hogy már csak vágni kell az anyagot, és kész a film. Eddig minden összejött, még kamiont is szereztünk a megfelelő jelenethez. Volt ugyanis egy rész, mikor is a volán mögött elbóbiskoló Jack (Jani) kis híján belehajt egy szembejövő kamionba. Kimentünk hát a város szélén lévő fogadóhoz, és prédára lestünk. Jött is egy derűs bajuszú sofőr, már messziről vigyorgott. Laci bácsi - így hívták - nem sokat kérette magát, bár holtfáradt volt, de megtett a kedvünkért pár kört kamionjával. Ezt követően meghívta az egész brancsot egy üdítőre, és beszélgettünk még egy jó órát. Kapott is később egy kópiát a filmből postán, és mint írta, kultuszfilmet csinált belőle Hódmezővásárhelyen. Szóval elkészültünk, és tisztában voltunk vele, hogy ezt a filmet nem szabad két magnóval összevagdalni, normális cucc kell. Jó nagy izgalommal a gyomrunkban, és egy üveg borral a kezünkben felkerestük a városi tévé vezetőjét, Vukovics Árpit, és elmondtuk, hogy mi a helyzet, szeretnénk vágni a stúdióban. Árpád nem látta ennek akadályát, csupán vágót kellett szereznünk. Ezt a kérdést már korábban megoldottuk, ugyanis ekkortájt találtunk egymásra Végh Zolival, aki a tévénél dolgozott, ezenkívül már ajánlkozott, hogy szívesen írna zenét a filmhez. Bemutatkozásképp logót gyártott nekünk, és a vágási feladatokat is elvállalta. Mit ad Isten, a tévé épp azokban a napokban kapott egy új számítógépet, digitális vágóprogrammal, és Zoli lelkesen újságolta, hogy az új cucc milyen óriási lehetőségeket tár fel, mennyire megkönnyíti az utómunkát, stb. Persze bezsongtunk a lehetőségtől, hogy csúcstechnikával dolgozhatunk, Vukovics Árpival kiegyeztünk valami jelképes összegben a vágás óradíját illetően, és vártunk, hogy kezdődjön a tévében a szokásos nyári szünet, tudjunk dolgozni. Az utolsó adásnapon Fiók Éva még megkeresett minket, hogy szeretne egy riportot az új film kapcsán. Kaptunk tíz perc adásidőt, és mindenki megszólalhatott pár mondat erejéig. A nyersvágásokból vágtak be illusztrációt, és sikerült abban a tíz percben kiválasztani a legocsmányabb fejeket, Csabi remekeit. Meglehetősen riasztó lett az összhang, aki ebből ítélte meg a filmet, az bízvást hihette, hogy valami darabolós-belezős horrorról van szó, miközben dehogy. Ekkor még nem igazán mertük vállalni, hogy mi igenis a thriller-horror műfajjal foglalkozunk, és akinek nem tetszik, nem kötelező néznie, ezért kissé kényelmetlenül éreztük magunkat másnap az utcákon. Tiszta paranoia volt, úgy hittük, hogy mindenki felismer, és elhúzódik, merthogy ott jönnek azok a horrorosok. Miközben nem voltunk se emberevők, se sorozatgyilkosok, az emberek pedig ránk se bagóztak. Aztán eljött a nap, hogy ismét összegyűltünk Paliék konyhájában, és arról beszélgettünk, hogy mit kezdjünk a kész filmmel. Elég sok munka volt benne, mintsem hogy feltegyük a polcra a Fenyő és a Betörés mellé. Pár napja láttunk a tévéstúdióban egy videokivetítőt, és megtudtuk, hogy esetleg bármikor kölcsönvehetjük. Felmerült, hogy kéne beszélni a helyi mozi főnökével, és leszervezni egy nyilvános vetítést a kamaramoziban. Ez egy kisterem, hatvan férőhelyes, a célnak pont megfelelt. Az engedély megszerzése hamarabb ment, mintsem hittük. Kleinhaus Laci bácsi áldását adta, és kitűztük a premier időpontját: szeptember 15. Csak emlékeztetőül: ez volt a 96-os év. Ekkor még csak július volt, bőven volt idő a vágásra, gondoltuk. Úgy számítottuk, hogy kb. három-négy éjszaka alatt összeutómunkálkodjuk az egészet. És következett a rémálom. A vágás. Végh Zolival beültünk a stúdióba és nekiláttunk. Szépen kényelmesen elkezdtünk dolgozni, nyugodtan, ráérősen. Aztán a gép lefagyott. Milyen érdekes, csodálkoztunk. Aztán újfent lefagyott. A végén már átlag negyedóránként állt be a gép és rendszerint elvesztettük az utolsó snittet. Leszámítva az őrjöngéseket, haladt a munka, lassan de haladt. A film felét vághattuk össze, amikor eljött az idő, hogy a gépnek rekonstruálni kellett volna az addigi anyagot, és gyakorlatilag beavatkozás nélkül össze kellett volna raknia a filmet. Már a második snittnél hibaüzenet, aztán újabb, előre nem látott nehézségek, mire rá kellett döbbennünk, hogy kezdhetjük elölről az egészet. Már augusztus vége volt, két hét volt a premierig, és fogalmunk sem volt, hogy mi lesz a filmmel. A plakátok már kint virítottak az utcákon, mi pedig ott ültünk a vágószobában, Zoli iszonyú allergiás tüneteket produkált, alig kapott levegőt, engem meg valami heveny nátha lázasított be, úgyhogy buli volt. Belehúztunk. Csak éjszaka dolgozhattunk, így rendszeressé vált a program: |