2005 február: Filmvilág: Független borzongások - Magyar amatőrhorror

Idehaza a horror alternatív műfaj. A közönségfilm-deficites Magyarországon horrorról – pénz híján is lelkesen – csak az amatőr és független filmes álmodik.

Kell egy film, kiáltotta a legifjabb Minarik és a családi VHS-kamerát hóna alá kapva amatőrfilmes lett. Akár így is kezdődhetne a nyolcvanas-kilencvenes évek amatőrfilmes boomjának története, annak a korszaknak a története, amelyben megszületett a magyar horror. Kezdetben inkább csak horror-paródia készült, magyar terminátorok és predátorok kergetőzése a karácsonyfa körül, házi videó az ünnepekre, amit alkalomadtán, ahogy bővül a baráti kör, be lehet mutatni kicsit szélesebb közönség előtt is. Olykor a közönség iránti vágyódás egy-egy szemlére, pályázatra is elsodorta az efféle házi-mozikat.

A hazai videónemzedék alapötlete pofonegyszerű: parodizálják a tömegfilmet, gegparádét csinálnak a horrorból, sci-fiből, akcióból. „Ezt kapjuk, ezt ismerjük, ezt parodizáljuk. Ha nem ismered Cameront, nem érted a poént.” Van ebben egyfajta kritika is, hiszen csak azt lehet parodizálni, ami van. Márpedig a horror, az akció és a sci-fi hiányzik a hazai zsánerfilm-palettáról. A látványhoz pénz kell, de ha nincs, hatásos kulisszák helyett megteszi a találékonyság is, elég egy jó alapötlet, és akkor születhetnének Blair Witch Projektek a Bakonyban is.

Blair Witch Projekt itthon nincs, van helyette viszont dunaújvárosi underground (undorgrund?). A helyi függetlenek Cruel World Team névre keresztelt filmes csapata, az „első magyar amatőr horror” címkét viselő Legyen világosság (1996) sztálinvárosi alkotóbrigádja éppen tíz éve kezdett horrorról álmodni. A remélt iparvárosi ál-dokumentarista horror helyett azonban Bernáth Zsolt és Juhász Pál első rövidfilmjének hősei (Fenyő Normandiából, 1995) nekiállnak karácsonyi fenyő után kutatni a közeli lombhullató erdőben, amiről el kellene hinnünk, valahol a tengerentúlon található. A Zastavákról, Zsigulikról pedig nyilvánvalóan azt kellene gondolni, hogy Chevrolet Impalák. Lehetne persze éppenséggel magyar Christine-t forgatni, amiben a legendás Plymouth Fury helyett az ócska, de a keleti blokkban legalább annyira legendás Trabant szedi áldozatait, mint ahogy szedte is, és nem kellett hozzá misztikus akarat.

A második rövidfilm, a Betörés (1995) hangulata is erősebb lett volna, ha tudjuk, a kényszerbetörő voltaképpen egy elbocsátott munkás a Dunai Vasműből, Acélváros áldozata, aki az életben maradásért öregasszonyokat foszt meg soványka nyugdíjuktól, Zsolnay mackótól, alpakkától. A szociohorror iskolapéldája lehetett volna a film, ha nem akar minden áron Amerikában játszódni.

Vagy ha már Amerika, akkor legalább a hétköznapi emberek ábrázolásának tudományát és a kisvárosi környezet megrajzolásának praktikáit el lehetett volna lesni Stephen Kingtől. Hétköznapi hősök, kisvárosi, de legalábbis ipari környezet. Minden adott Dunaújvárosban egy társadalmilag is hiteles horrorhoz. A Legyen világosság készítésénél a CWT azonban ugyanabba a hibába esett, mint előtte: a környezetben rejlő tőkét nem kamatoztatva mutat nekünk hatvanhatpercnyi ál-Amerikát. A történet hőse, Tim egy szupertitkos laboratóriumban dolgozik a még titkosabb kék sugárral, aminek következtében megsérül a szeme, félő, hogy megvakul. Dr. Coolhoz fordul segítségért, akinek kiléte természetesen a legnagyobb titok, de hamar rájövünk: nem más ő, mint egy sarlatán, aki titkos szemtranszplantációt hajt végre Timen. Az új szem hamarosan furcsa dolgokat vél látni, újdonsült gazdája lassan becsavarodik, végül elviszik a sötétség szerzetesnek öltözött árnyai. Mindezt Tim barátja, Jack meséli el a dunaújvárosi temetőben.

A filmben semmi sem olyan, amilyennek az alkotók szeretnék: a lakásbelsők, kocsik, ruhák nem illenek a történethez, a filmben szereplő fickók pedig láthatóan nem azonosak egy tősgyökeres Timmel vagy Jackkel, így aztán a film a rendezői szándéktól függetlenül válik helyenként önmaga paródiájává. Az amatőr stáb legprofibb megoldásai így kétségkívül a maszkok: Miokovics Csaba munkái olyan hitelesek, hogy olykor még a kamera is beleremeg. S ugyan a film nem több egy gyenge angolszász történet ügyetlen kibontásánál, van egy nagy erénye, mégpedig az, hogy létrejött. Az ötvenezer forintos, tehát igazán minimál költségvetésű Legyen világossággal a CWT szembement a magyar filmgyártással és műfaji filmet csinált.

Bernáth Zsolt önálló rendezése a Kárhozat (1997) sem több ugyan amerikai fikciónál, de már kevesebb hibával, és még nagyobb lelkesedéssel. Van itt minden, ami egy horrort garantáltan eladhatóvá tehet: sikertelen író kegyetlen apával és sötét múlttal, titokzatos megrendelő és rejtélyes gyilkosságok sorozata. Még a CWT külön a filmhez forgatott rövidfilmje is helyet kapott benne (Zombie terror), a főhős nézi a tévén. George Romero előtt kívántak tisztelegni vele az alkotók, a Kárhozat legélvezhetőbb öt percében ügyesen visszaadva Romero zombifilmjeinek hangulatát.

Amerika szelleme lengi be tehát Dunaújvárost és ott kísért Bernáthék filmjeiben, sőt újabb szelet Újvilágot hozott Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró is, amikor csatlakozott a CWT-hez. A Hasfalmetszők (1999) mintha csak az Alkonyattól pirkadatig és a Véresen egyszerű  egybegyúrt története lenne, bérgyilkosostul, zombistul, Tarantinóstul és Coenestül. A Hasfalmetszőkkel egyúttal a dunaújvárosi csapat nyitott a vígjátékok felé, következő filmjeik (Sohasemvolt Glória, Einstein Mega Shotgun) már elszakadnak a horrortól, és a Kis-Szabó által mutatott Tarantino-féle nyomvonalon haladnak tovább.

Úgy tűnik a CWT egyelőre nem hagy fel az amerikai klisék erőltetésével, ami azért sajnálatos, mert így elmennek a lakóhelyük által kínált lehetőség mellett, hogy tudniillik a horror műfaji elemeit is felhasználva az iparváros szó szoros értelmében húsbavágó szociográfiáját adják.

A dunaújvárosiak mellett az egyetlen, aki idehaza horrorban utazik (éppenséggel a CWT-tagok támogatásával), az a békésszentandrási Lóránt Demeter, akinek Royal Flush (2003) című negyedórás alkotása kiemelkedik a műfaj hazai próbálkozásai közül. Erénye az egyszerűség, a megfelelő arányérzék, a kerek történet, csattanóval, és főleg az, hogy a kisfilmes ötletet kisfilmes keretek között tartja. A sokk időzítésén ugyan lenne még mit csiszolni, és a film logikája is sántít helyenként, de Lóránt Demeter legalább nem esik a CWT hibájába. Ezzel a történettel már nem feltétlenül Amerikában járunk, megeshetne bárhol, Dunaújvárostól Londonig. Polanski szellemiségével nagyjátékfilmmé kibontva a Royal Flush tökéletesen illeszkedne az Iszonyat és A lakó közé. A magyar horror Lóránt Demeternek köszönhetően egy lépéssel közelebb került Magyarországhoz.

Szalay Kristóf filmje, a Nomen est omen (2003) ellenben kimondva is magyar történet, a tucatember magánbosszúja, hadjárat a társadalom, de legalábbis a többi tucat ellen. S bár a Nomen est omen  filmgroteszk és nem horror, ideglelősebb jeleneteiben felveszi a versenyt a CWT és Lóránt Demeter alkotásaival.

A magyar horrorban az a legszebb, hogy alulról érkezik, függetlenek hozzák. A filmezést menet közben tanuló dunaújvárosiak filmről filmre magasabb színvonalat mutatnak, és bár eredeti, saját történetüket még nem találják, tagadhatatlan érdemük, hogy kitaposták az ösvényt az utánuk jövők előtt. A CWT és Lóránt Demeter sajátos hősei a független filmezés legújabb hőskorának, túl mertek lépni a paródián. Minarik elégedetten hajthatja álomra fejét: a függetlenek háza táján újjászületett a közönségfilm.